Dédnagyapám sírja úgy talált rám, ahogy vándorlegény a botjára. Erőt, reményt ad, támaszkodhatok rá, és még faraghatok is rajta (az emlékét).

Amikor megtudtam, hogy első világháborús katonaként Szombathelyen van eltemetve, azonnal felkerekedtem, mert hajtott a kíváncsiság. Kicsit a kötelesség, de főleg az egy szál magambéli élet és a magány, ami hajszolt belülről.

Volt már egy-két ismerősöm Magyarországon, barátnak nevezett velem korú és pártoló idősebb, akik mindent megtettek volna, hogy ne érezzem magam magányosnak. De aki egy teljes életet hagy ott egyik napról a másikra, azt nem lehetett azonnal helyettesíteni. A nagy üresség, ami hirtelen maradt bennem, nem tudta az új élet, még ha annyira színes és izgalmas volt is, a régi Hargita illatával teli, ízes, őszinte gondolkodású, harccal teli világomat hírtelen pótolni.

Bele is kapaszkodtam a lehetőségbe, hiszen egy darab vér belőlem volt ott a földben. Képzeletbeli emlékek keringetek bennem, amit nagyapán, vagy keresztanyám mesélt dédapámról (ezek a történetek is, mind megérnek egy misét).

A domb tetejére felkapaszkodva (itt hegynek nevezik) meglepetten látom a sok emlékhelyet. Német második világháborús katonasírok (azóta mind haza vitték őket), hatalmas orosz hősi emlékmű (szinte hasonmása a Csíkinak) francia, olasz emlékhely (naná, hogy ők is már rég haza szállították halottaikat), tengerként terül szét előttem. Jó az eligazítás, azonnal bevetem magam az első világháborús sírok sűrűjébe, és már simogatom is az egyik sor harmadán a dédapám sírját. Név stimmel, születési dátum, halálozási idő minden megfelel. Nagy öröm a külön sírja. Nem is érzem idegennek az érzést, visz a gondolatom messzire, hogy élhette meg utolsó napjait, kire gondolhatott utolsó perceiben, mit hagyott maga után, és mit vihetett a sírba magával.

Gyönyörű a hely, a dombtetőt erdő vesz körül, volt idejük a fáknak megnőni az elmúlt 90 évben, szinte semmit sem hallani a város zajából.  Rá is szokok, rendszeresen kijárok, ha bánatom van, ha örömöm. Ő az én privátszférám, nem osztom meg sokáig senkivel sem.  Leülök a fejfa (fejkő) mellé, nézegetem a betonból öntött egyforma sírköveket, van belőlük vagy 400. Olvasgatom a neveket, rengeteg az eredeti székely név, úgy, mint dédapámé, vagy az enyém, csupa keresztnév a családi név, nincs benne semmi cifra és nincs Y a végén. Román nevet is találok, bizony sokan együtt harcoltak a 11. Székely Huszárezred katonájaként a monarchia oldalán. Ők még magyar katonaként voltak besorolva a székely területekről. Még csikó vagyok, élvezem az ezer féle madár trilláját, figyelem a gondtalan őzek legelését és még gombát is szedek az erdő szélén. Arra is van időm, hogy becsapjam a hangyalesőket. Miközben a földön üldögélek, homokszemeket gurítok le a tölcsér szélén le, és hangosan nevetek, ahogy szorgosan el kezdi a lárva bombázni a tölcsér szélét, hátha meg lesz neki az ebéd. 

Telnek az évek és sorra süllyednek be a sírok, látszik, hogy a koporsók eddig bírták, most kezdnek össze roppanni a föld terhe alatt. Játszok a gondolattal, de jó lenne haza vinni őket. Lenne talán ki gondozná otthon sírjukat, látogatnák talán őket. Itt max. csak évente egyszer le van kaszálva a fű és kész. Dédapám sírja is besüljed, talán a második évben, mióta látogatom. Mondom is neki, biztosan eddig vártál, hátha haza viszlek Remetére, hiszen feleséged kis vaskeresztes sírjában egyedül van eltemetve. Nem tehetem, sem pénzem, sem időm nem lenne egy ilyen procedúrára.

Pedig mikor hallottak napján meggyújtottam a mécsest, és el kezdtem leereszkedni a domb tetejéről, amikor visszanéztem, mindig egy magányos fény, remegett a sok sír árnyékában. A hatalmas sötétség, ami körül vette a kis fényt, szint mázsás teher volt lelkemen. Kapaszkodtam a lehetőségbe, büszkén vonultam a tömeggel világításkor, hiszen nekem is volt kihez mennem, nekem is volt kinek a sírjára mécsest helyezhettem. Eszembe jutott a z idő, amikor gyerekként megkérdeztem anyámat, hogy miért gyújt még az asztalon gyertyákat, már voltunk a temetőben. Türelmesen elmagyarázta, ezt ezért, ezt őérte, és persze benne volt dédapám is, aki távol a hontól valahol el van temetve.

Most már itt vagyok és mindig jövök, amíg tudok. Családom lett, együtt gyalogolunk fel a sötétben a gyerekekkel és álljuk körül a sírt. Mesélem nekik a felderengő történeteket, próbálom magját hinteni annak a világnak, amiben éltek. Igyekszem megértetni velük, micsoda hősies idő volt a mai világunkhoz képest: éhínséget, betegségeket, háborúkat és még kitudja milyen galádságokat leküzdve nevelték őseinket.  Botorkálunk le a sötétben, egymás kezét fogva, lábunk előtt fényárban úszik az újtemető milliónyi gyertyájával.  Megállunk, visszanézünk, még egy pillantást vetünk arra a kis derengő fényre, amit mécsesünk bocsájt ki a sok komor árnyék mögül. Mintha két világ határán állnánk. A temető haranglábánál elhelyezzük mi is azoknak szánt mécseseket, akikhez nem tudunk eljutni. Otthon már hagyományosan egy székely vacsorával vidítjuk magunkat.

Aztán egyszer csak minden megváltozott, a sírokat már nem csak egyszer kaszálták. A dülöngélőket megigazították, a neveket újra festették. Kápolna épült a sírok mögé, egy kőkatona fújja harsonáját, hirdetve, hogy lesz még feltámadás.

Az igazán nagy meglepetés halottak napján ér, Végig az úton fel a dombtetőre, be a sírkertbe, mécsesek vannak kirakva az út mindkét oldalára, gyertya ég minden sírkő tetején. Minden emlékhely teli s tele apró lánggal, fényárban úszik az egész temető.  Már vége a misének a kápolnában, csak magunk vagyunk. Látszik, koszorúk vannak minden emlékhelyre téve. Melegség önti el lelkemet, nincs már a sötétség súlya rajta. Visszanézek a szokott helyemen és benedvesedik a szemem, Dédapám biztosan mondaná, ne nyííjj nóó,  úgy ahogy a fia is mondta nekem, ha gyerekként elsírtam magam.

Ugrándozó 6 éves fiamnak tanítgatom: "Vándor fecske sebes szárnyát, vándor legény vánor botját..." kis könyörgőt. Már nem izgat a gondolat, hogy haza kéne vinni, nem csak dédapámat, a többieket sem.  Most már otthon vannak mind! Van mécses a sírjukon, gondolnak rájuk, gondozzák őket!

Kedves székelyek, kiknek itt van eltemetve a hozzátartozótok, halottaitok a legjobb, a legszebb és a legméltóbb helyen nyugszanak! Otthon vannak, szerető, tisztelő és látó emberek környezetében. Gyújtsatok lángot otthon, és emléküket, történeteiket ápoljátok, ahogy a sírjaitokkal teszik a vasi emberek.